A Queen előtti időkről

Egyik banda sem jutott semmire mert sose adtunk igazi koncerteket és nem vettük komolyan.

Az 1984 egy igazi amatőr banda volt, az iskolában alapítottuk, de azt hiszem a vége felé egyszer kaptunk 15 fontot vagy valami ilyesmi összeget. Sosem játszottunk saját anyagot ami jelentős lett volna, a koncertjeink csak furcsa egyvelegei voltak különböző feldolgozásoknak, szóval csupa olyasmik amit akkortájt az emberek hallani akartak. Ez akkortájt volt amikor a Stones felbukkant úgyhogy később az ők és a Yardbirds számait is játszottuk. Néhány évig a banda tagja maradtam annak ellenére hogy nem vettük komolyan, ritkán hakniztunk és ennek nem nagyon örültem. Azért hagytam ott őket mert olyasmit akartam csinálni ahol mi írjuk a saját zenénket.

Kiraktam egy hirdetést a főiskola hirdetőfalára hogy dobost keresek, akkortájt a Cream és Hendrix voltak előtérben és olyan dobost kerestem aki elbír ezzel a típusú hangzással és Roger képes volt rá. Az énekesünk Tim Staffel lett akit az 1984-ből ismertem és megalapítottuk a Smile-t ami félprofi banda lett, nagyjából bejártuk az országot, Cornwall-tól Liverpool-ig és annak ellenére hogy jól nyomtuk néhány helyen, sose éreztük hogy tartanánk valamerre mert az emberek könnyen elfelejtenek ha nincs lemezed, akkor is ha tetszettél nekik előző este.

Mutathatnék néhány Smile felvételt ahol hallható hogy alapvetően már akkor ugyanilyen felépítésűek voltak a dalaink. (1977)

Korai évek

Freddie Tim Staffel barátja volt és eljött egy csomó fellépésünkre és olyan ötletei voltak amiket nem lehetett figyelmen kívül hagyni! Akkoriban még nem hallottuk énekelni úgyhogy nem is tudtuk hogy tud, azt hittük hogy csak egy színpadias rockzenész.

A Smile véglegesen feloszlott és feladtuk – Freddie-é az érdem hogy újra összejöttünk. Azt mondta meg tudnánk csinálni és hogy ő nem akar felesleges haknikat ahol senki sem figyel oda és hogy el kéne próbálnunk azt is hogy mit csinálunk a színpadon – ragaszkodott ahhoz hogy odaillő legyen – szóval újra nekiálltunk, összeszedtünk néhány Smile dalt és néhány olyat amiket ő játszott a régi bandáival, például a Wreckage nevűvel ahonnan elloptunk apróbb megoldásokat amiből később a Liar lett és még néhány dalt és komoly munkába kezdtünk. Heti három-négy éjszaka próbáltunk előadótermekben és nagy nehezen összekapartuk a felszerelésünket is.

Már az elején is amikor még nem engedhettünk meg magunknak színpompás show-kat, vetítőlámpákat használtunk és valahogy megoldottuk mindig, felvettünk valakit hogy szállítsa vagy béreltünk egy nagyobb furgont – bármi áron de átvészeltük azokat az időket. (1983)

Igazán jó zenét akartunk csinálni ha már arra készültünk hogy feladjuk a karrierünket amiért olyan keményen tanultunk. Mindannyiunknak volt mit veszítenünk és komolyan nem volt olyan könnyű döntés. Őszintén szólva szerintem egyikünk sem gondolta volna hogy három teljes évre lesz szükségünk hogy elérjünk bármit is. Nem volt sétagalopp. (1971)

A színpadon igazi show-t csinálunk, olyan rock and rollosan csillogóbbat mint maga az album, igazából ez a játszóterünk. Csak így tudsz igazán elérni a közönséghez akik néha nem értik mit csinálsz úgyhogy még keményebb rock n’ roll-t viszünk a Queen előadásmódjába hogy lekössük őket – csapj bele, adj nekik, majd lépj le! Ha úgy mész a színpadra hogy a közönség nem ismeri a dalaidat akkor unalmas lehet ha csak a saját cuccodat nyomod mindig, ezért játszottuk el Bo Diddley I’m a man-jét, Elvis Presley Jailhouse Rock-ját és Little Richard Shout Bama Lama-ját. Csinálj nekik jó bulit de azért főként a zenére alapozz. (1972)

Volt basszusgitárosunk és jónéhányon már túl is voltunk de vagy a személyiségük vagy a zenei hozzáállásuk nem passzolt hozzánk úgyhogy jó sok időbe telt mire néhány baráton keresztül rátaláltunk John-ra. Úgy hívtuk hogy Deacon John és így is került rá az első albumra de aztán tiltakozott hogy szeretné hogy John Deacon-nak neveznénk. Nem is tudom igazán miért hívtuk Deacon John-nak eleinte – ez csak olyan kis hülyeség volt. (1983)

Roger volt a legjobb dobos akit valaha láttunk. Csak néztem ahogy hangolja a dobja kereszthúrját – ez valami olyasmi amit sosem láttam még – és emlékszem hogy arra gondoltam hogy milyen profin néz ki. (1971)

Egy fontos embert ismertem, úgy hívták hogy Terry és akkoriban a Pye Studios-ban dolgozott de éppen akkor hurcolkodott át az új De Lane Lea stúdióba és azt mondta hogy kéne nekik néhány ember akik csinálnának ott egy kis zajt mert tesztelnék a hangszigetelést a három stúdió között és a hangvisszaverődés idejét és egy egész együttest szerettek volna. Teljesen véletlenül épp akkor jött oda Roy Thomas Baker és tetszett neki amit csinálunk és azt hiszem az ő közbenjárása következtében kaptunk a Trident-től egy ajánlatot lemezszerződésre. (1983)

A zenéről

Nem tudom azt mondani hogy kemény vagy könnyű zenét játszunk – hanem csak azt hogy ez a mi zenénk. (1974)

A Def Leppard egyszer megkérdezte tőlünk hogy kapjuk a sajátos vokálhangzásunkat, talán több száz hangsávon dolgozunk? Általában több mint haton, kivéve Freddie szólóit, az csak ő, Roger és én pedig egyszólamban éneklünk. Fred-nek éles és kristálytiszta a hangja, Roger-é rekedt és nyers, az enyém meg kissé telt. Rakd ezeket össze, duplázd meg és valami nagyon nagy jön ki belőle. (1991)

A Sparks egy egyszerűen gondolkodó banda akik mindig egy bevált nyomon haladnak előre, a Queen viszont különböző utakat keres. Minket az érdekel hogy sokféle dolgot csináljunk. (1974)

Mi nem kislemez együttes vagyunk, mi nem egy-egy dalra alapozzuk a megítélésünket és sose tettük, azt hiszem ez vonzza a fiatalabbakat is a koncertjeinkre.

Bele vagyok zúgva az ellentmondásos dolgokba. Akartam is egy ilyen albumot de a többiek azt  mondták hogy egy nagyravágyó fing vagyok. Igazuk volt. (1981)

Csináltunk néhány John Peel sessions-t a BBC-nek és sokan azt hitték hogy szintetizátorokat is használtunk úgyhogy meg akartuk mutatni mindenkinek hogy ez csak gitár és az énekhangok – azt hiszem az első kilenc albumunkon sose használtunk szintetizátort és kórust, senki más nem játszott rajtunk kívül a felvételeken. (1983)

Ezt általában senki sem ismeri be de amikor az ember ír egy dalt, annak több szintje van – az egy dolog hogy mi van a felszínen de rejtve mindenki próbál, talán tudattalanul is, mondani valamit a saját életéről, a vele történtekről – az én összes munkámban is ott vannak a személyes érzelmeim.

Szeretem a heavy metalt és egyáltalán nem nézem le. De mi nem heavy metal banda vagyunk, ha olyat is csinálunk akkor az azt hiszem nem tudatos. Szeretem az AC/DC-t, tiszta metal. De mi nem olyanok vagyunk úgyhogy nem is játsszuk meg hogy azok vagyunk. De jó visszanézni és látni a dolog vicces oldalát. (1989)

Szeretek először együtt létezni a dallal úgy hogy még hozzá sem nyúltam a gitáromhoz. Aztán kidolgozom az ötletet a fejemben hogy mit szeretnék játszani és csak akkor kezdek neki a gitárral és a stúdióba már szinte készen viszem. (1990)

Az albumokról és a dalokról

Queen

Hosszú idő után a Queen most remekül fut és egyben koncertügyileg is bekövetkezett a nagy áttörés. Szóval végre beértünk mint együttes és megtaláltuk a közönségünket mielőtt a sajtó lecsapott volna ránk. Azt hiszem ez jobb kezdés volt mert így jobban fel voltunk készülve mindenre. (1977)