„Egy mohó kis szajha vagyok”

2010. január 13. 07:32

…, állítja magáról Freddie Mercury abban a most megjelent könyvben, mely minden idők egyik legnagyobb rockénekesének interjúiból válogat, és ezáltal tényleg olyan, mint egy vallomás.

Van, amit szinte mindenki tud Freddie Mercuryról, és van, amit senki. A Queen feledhetetlen frontembere Farrokh Bulsara néven született a zanzibári Stone Townban, indiai származású szülők gyermekeként 1946. szeptember 5-én. Családjával az 1964-es helyi forradalom kitörése után menekült Nagy-Britanniába: gyermekkorában főleg az indiai zenék hatottak rá, Londonban azonban egyből megtalálta a Beatles és Jimi Hendrix. „Jimi Hendrix a példaképem. Akár megvan benned a varázs, akár nincs, nem tudod elérni az ő szintjét. Senki sem veheti át a helyét”, mondta Hendrixről utóbb. Miközben már a Wreckage nevű együttesben énekelt, 1970-ben – a rocktörténelem egyik nagy találkozásaként – megismerkedett az akkor a Smile-ban zenélő Brian May gitárossal és Roger Taylor dobossal. Mikor ők együttes nélkül maradtak, Freddie beszállt a zenekarba, így indult el a Queen sikersorozata. Magát a nevet is Mercury találta ki, és az együttes logóját is ő tervezte. Hamarosan csatlakozott John Deacon basszusgitáros is. Az énekes 1973-ban, a zenekar első albumának megjelenése előtt Larry Lurex néven kiadott egy kislemezt, rajta egy Beach Boys feldolgozással, de a végeredmény bukás lett – akárcsak a Queen első lemeze, ami szintén nem érdekelte a közönséget.

Az ezt követő próbálkozások aztán fokozatosan eredményt hoztak: a csapat második lemeze, majd a Sheer Heart Attack egyre ismertebbé tették a bandát, az 1975-ös A Night At The Opera pedig kétségtelenül az egész évtized egyik legkerekebb és legfontosabb rockalbumává vált, rajta olyan örök klasszikusokkal, mint a Bohemian Rhapsody, a Love Of My Life vagy a You’re My Best Friend. A Queen innentől kezdve a KISS mellett a stadionrock másik nagy császárának számított a ’70-es években, hatalmas kultuszukhoz pedig nagyban hozzájárult Mercury páratlan hangja és extravagáns frontemberi teljesítménye is.

Mr. Bad Guy

A Queen és Mercury ugyanakkor sosem számítottak a zenei sajtó kedvenceinek: már a kezdetekkor hatásvadász módszerek alkalmazásával vádolták őket, elavultnak tartották a glam rock elemeket, és művinek is a szokatlanul erős kiadói támogatás miatt. Legendás volt a szaksajtóval ápolt rossz viszonyuk is.

A zenekar a két évtized fordulóján kísérletezésbe kezdett, akárcsak kortársaik nagyrésze, hiszen az új hullám őket sem hagyta érintetlenül: a funkys elemekkel kacérkodó The Game még hatalmas ovációt eredményezett – ez volt az egyetlen sorlemezük, ami felkerült az amerikai listák első helyére, az Another One Bites The Dust pedig egyenesen a Queen egyik legnagyobb kislemezsikerévé vált – , de az 1982-es Hot Space zenei utazásait a rajongók jelentős hányada már nem fogadta el. Az 1984-es The Works visszakanyarodást jelentett a hagyományosabb vonalhoz. Mercury első szólólemeze, az 1985-ös Mr. Bad Guy ugyanakkor a poposabb, lazább irányra fektette a hangsúlyt. A reflektorfény azonban nem erre irányult, hanem a Queen tornádószerű fellépéseire az azévi Live Aid és Rock In Rio fesztiválokon, ahol egyöntetű vélemények szerint az ő blokkjaik jelentették a csúcspontot.

A Queen utolsó turnéja az 1986-os A Kind Of Magic albumhoz kapcsolódott, melynek során Budapesten, a Népstadionban is felléptek. 1988-ban Mercury Barcelona című albumával úttörő vállalkozásba fogott: teljes egészében az általa rajongott opera stílusnak szentelte az anyagot. A fogadtatás vegyes volt, de ha valakinek eddig nem lett volna nyilvánvaló, itt azzá válhatott, hogy esetében jóval többről van szó, mint egy sima rockénekesről.
Ezt követően elkezdtek terjedni a pletykák arról, hogy Mercury HIV-fertőzött, noha a zenekar és az énekes következetesen cáfolták ezeket. 1989-től kezdve azonban nem lehetett megállítani a találgatásokat: a zenésztársak a The Miracle lemez készítése közben tudták meg a szörnyű tényt, és ehhez az albumhoz már nem kapcsolódott koncertsorozat. Innentől kezdve minden cáfolat ellenére is amolyan köztudomású pletyka volt, hogy a biszexuális és partnereit meglehetősen gyakran váltogató énekes AIDS-es. Következő albumuk, az 1991 februárjában jelent megjelent Innuendo idején a sajtó már inkább törődött Freddie egészségi állapotával, mint az új lemezzel, különösen az olyan szerzemények fényében, mint a These Are The Days Of Our Lives vagy a záró The Show Must Go On, ami már egyértelmű búcsú volt.

Mercury végül 1991. november 23-án sajtónyilatkozatban ismerte el, hogy AIDS-es, majd másnap elhunyt. Temetése szülei kérésére zoroasztriánus szertartások szerint folyt, testét elhamvasztották. A hamvak holléte ismeretlen, egyes információk szerint a szülei őrzik őket. Halála csak még jobban ráirányította a figyelmet a betegségre. A következő év áprilisában zenésztársai hatalmas koncertet rendeztek a Wembley Stadionban, melyen a világ könnyűzenei életének krémje lépett fel, a bevételekből pedig a Freddie Mercury Phoenix Trustot, egy AIDS-fertőzötteket segítő alapítványt hoztak létre. A Queen ugyan hivatalosan sosem oszlott fel, sőt, turnéztak és lemezt is készítettek az egykori Free és Bad Company énekes Paul Rodgersszel, a három életben maradt társ mindig kínosan ügyelt arra, hogy még csak véletlenül se tűnjön úgy: utódot keresnek vagy állítanak Mercury helyére.




Saját szavakkal

Vajon ki volt valójában Freddie Mercury? A rockszínpadok királya, akinek egyetlen mozdulatára tízezrek vadultak meg a nézőtéren? Hedonista szupersztár, akinek legendás partijain libériás inasok ezüsttálcákon hordták körbe a kokaint? Érzékeny, visszafogott művész, akit az is leírhatatlan zavarba hozott, ha valaki odament hozzá autogramot kérni? A Cartaphilus kiadó Legendák élve vagy halva sorozatában megjelent Freddie Mercury élete saját szavaival című könyvben az énekes önmaga meséli el a fenti karriertörténet fontos eseményeit, és eközben talán a nagy kérdésre is sor kerül. Senki se gondoljon ugyanakkor lexikonszerű, mindenre kiterjedő alaposságú biográfiára: a vékony gerincű kötetet Mercury két évtized alatt ilyen-olyan zenei magazinoknak adott interjúiból állították össze. Mivel a színpadon minden pillanatot karizmatikusan uraló énekes a magánéletben visszahúzódó természetű volt, sokak számára talán meglepő lehet a beszélgetésrészletekből tükröződő visszafogottság, Mercury finom intelligenciája azonban aligha okozhat döbbenetet bárki számára is. A lapokról egy céltudatos, önnön tehetségével és saját korlátaival – mert bizony neki is voltak ilyenek – tökéletesen tisztában lévő, érzékeny és finom ember képe rajzolódik ki az olvasó előtt, akiben ugyanakkor ott rejlett az a vibráló kiszámíthatatlanság is, ami valóban csak a legnagyobbak sajátja. A Queen kaméleonsága, megunhatatlansága is Mercury ezerszínű egyéniségéből fakadt, amiből számos olyan dolog fakadt, amik akár ki is olthatták volna egymást, valójában azonban csak ráerősítettek a többire. Nem véletlen, hogy azóta sem született hasonló zenekar a földön.

Freddie részletesen mesél a lapokon a megalakulás körülményeiről, a tagok egymáshoz való viszonyáról, barátságukról, a korszakalkotó lemezekről, dalokról és néha sikamlósabb témákról is, és talán a rövidebb kivitel is hozzájárul, hogy a könyvet igen nehéz letenni: így látta a zeneipart, a zenét és a világot a 20. század második felének egyik leghatalmasabb szórakoztatója. Nem feltétlenül ér fel egy alapos Queen-biográfiával, ám annak nélkülözhetetlen kiegészítője.